Sorsok az utcáról - Jenő

   Jenővel egy vicces helyzet okán ismerkedtem meg a napokban. Az utcán tanyázó férfi első látványa annyira gondolkodóba ejtett, hogy őt bámulva, figyelmetlenségből fejjel a járda szélén álló közlekedési tábla oszlopának ütköztem. A csattanást jelentős hanghatás kísérte, mely nem csak belőle és belőlem, de minden, az utcán lévő járókelőből nevetést váltott ki. Ezek után számomra egyértelmű volt, meg kell tudjam a történetét.

   A tavaszi napsütéshez képest kissé túlöltözve, további meleg ruhákkal körberakott fészkében kuporgott az árnyékos sarokban, kezét félig elszívott cigaretta füstje sárgította. Elmélyülve olvasta az egyik népszerű szerző regényét, szinte ügyet sem vetett a körülötte zajló dolgokra.

      Érdeklődésemet örömmel fogadta, a könyvet maga mellé téve, szinte azonnal belekezdett élettörténetébe. A néhány hónapja újra az utcára került férfit nemrég még egy környékbeli nagyvállalat alkalmazta, ám egy, a betegségéből adódó rosszullét és az azt követő táppénzen töltött idő következtében elveszítette munkáját.

      Jenő magas lázzal került kórházba, amikor a vizsgálatok során kiderült: tüdejében daganatot találtak, betegsége előrehaladott állapotban van. A 49 éves szőlész-borász élete nem volt fenékig tejfel. Egy korábbi, családi tragédia az alkoholizmus irányába kezdte terelni, melyet később lakása elvesztése és utcára kerülése csak felerősített.

    

       Kezdetben a hajléktalanszálló szolgált otthonául, ám két év után elege lett az állandó attrocitásokból, s vajmi kevés holmijának rendszeres megkurtításából. Mivel időközben rokkantnyugdíjassá vált - minimális jövedelmének hála -, egyik ismerősével közös albérletbe költözhetett, ám itt sem talált nyugalomra. Végül három hónapja - állása elvesztését követően - már nem ment vissza bérleményükbe. Azóta az utcán él.

       

       Tapasztalatai szerint a helybeli emberek többsége segítőkész, gyakran állnak meg előtte járókelők, faggatóznak hogyléte felől. Bár jellemzően aprópénzzel támogatják, előfordul hogy meleg ételt, vagy hideg élelmet is kap. Könnyeivel küszködve mesél a közeli középiskola diákjairól, akik gyakorta meglátogatják, legutóbb - a rengeteg ennivaló mellett - két szatyornyi ruhával örvendeztették meg. 

       Alkalomadtán ő maga is koldulni kényszerül, bár ezt a kifejezést nem kedveli. Állítása szerint ő sosem kéreget, csupán megadja a segítségnyújtás lehetőségét másoknak. Az egyik városi templom lépcsőjén ücsörögve néhány óra alatt összejöhet egy kiadós ebédre, egy jó üveg borra, vagy épp lázcsillapítóra is elegendő összeg.

      Sorsáért és jelenlegi helyzete kialakulásáért egyedül önmagát hibáztatja. Tisztában van élete minden rossz döntésével, úgy érzi megérdemelten jutott ilyen nehéz viszonyok közé. Súlyos betegsége csak tovább rombolja hangulatát, jelentős javulást már nem remél életkörülményeiben. A mindennapok mocsarából csak az empatikus emberek segítőkészsége rángatja ki olykor-olykor egy-egy lélegzetvételnyi időre, erősítve benne a hitet: "embernek maradni minden körülményben".